1.rész - Melissa Hyland

1.rész - Melissa Hyland

Írta: Zolikss

2017

   Még mindig emlékszem az érzésre, amikor végre kiléptem annak az épületnek az ajtaján. Izgatott voltam, ehhez kétség sem fér, de közben félelem töltött el, mely lassan felemésztett. Mióta szüleim pontosan tizennyolc évvel ezelőtt eldobtak engem és sorsomra hagytak eme csodálatos és rémisztő épület kapujában, ez az első alkalom, hogy kint vagyok, viszont ez alkalommal már kint is maradok. Innentől nem lesz senki, aki vigyázzon rám, terelgessen engem, egyedül leszek, teljes magányomban. Valójában mindig erre a pillanatra vártam, hiszem ki ne akarna szabad lenni és a saját útját járni a mások hatására kikövezett út helyett? Mellisa Hyland vagyok, és az évek során ha valamit, akkor egyetlen dolgot végleg megtanultam az életről. Azt, hogy egyszer eljön majd az idő, amikor teljesen egyedül kell megbirkóznod az élet nagy gondjaival, ahogy mondani szokás. Nem lesz ott melletted senki, hogy megmondja neked mit tegyél, hogyan tegyél. Igen, én erre a pillanatra vártam, és el is érkezett, még akkor is, ha tizennyolc hosszú esztendőt kellett várnom rá.

   Ott álltam a kapuban egyetlen egy táskával a hátamon. El tudjátok ezt hinni? Az egész életem elfér egyetlen közepes méretű táskában, hiszen mi maradt? Az intézetes ruháimat itt hagytam, legalábbis az egyenruhákat, saját ruhám pedig alig van. Persze most, hogy kijöttem, nagymamám nagy öröksége segítségemre áll majd, de mihez is kezdek ezek után? Vicces mekkora mázlim volt, nem? Ha mama még élne most mehetnék a híd alá. Sosem értettem miért hagyott rám mindent, de nem is érdekel, a lényeg, hogy megleszek egy ideig. Visszatérve tehát, egyetlen táskával a hátamon ott álltam komoly arccal, ajkaimat harapdálva néztem magam elé és azon tűnődtem merre induljak. Fogalmam sem volt. Mellettem a hozzám legközelebb álló ember állt, a nevelőnőm. Mindenen átsegített. A legsötétebb átsírt éjszakáimon is hozzá fordultam, senki máshoz. Volt egy barátnőm, illetve inkább haver, eléggé különböző egyéniségek vagyunk. Ő alig pár évig volt a nevelőintézetben, majd kikerült. Egy évvel idősebb, mint én, így ő már egy ideje a saját lábán áll. Csak a nevelőnőm volt ott velem mindig. 

  A szemébe néztem és láttam rajta a félelmet, az aggódást, hogy mi lesz velem ezek után. Rámosolyogtam, majd megöleltem. Egyetlen könnycsepp sem csordult ki a szememből. Erre ő maga, Laura Néni tanított meg az évek alatt. Akárhányszor sírva fakadtam, ő ott volt, hogy megígértesse velem, soha többet ne sírjak semmi miatt, mert nem éri meg, úgyis magamnak ártok vele. Egy idő után elhittem, azt hiszem. 

-Megleszel Melissa?

-Ne aggódjon! Tudok vigyázni magamra! - Mondtam, majd elindultam és kiléptem a küszöbön. Az érzés felemelő volt, és megindultam volna, de megálltam. - Merre menjek?

-A parkolónál jobbra menj, és körülbelül száz méterre lesz a buszmegálló, ahogy megbeszéltük. - Válaszolt vigyázó tekintettel, mire elindultam, de megfogta a kezem. - Ígérd meg, hogy vigyázol magadra!

-Ahogy mindig! Köszönök mindent, Laura Néni!

-Én köszönöm Melissa!

-Micsodát?

-Hogy gazdagabb lett az életem, veled! A szüleid... fogalmuk sincs kit veszítettek el aznap éjjel.

-Köszönöm! - Mondtam elkomolyodva, majd elindultam. Ahogy elsétáltam hallottam, ahogy a hölgy pityeregni kezd, de nem néztem hátra. Ott eldöntöttem, egy egészen új periódus kezdődik el az életemben, melynek első leckéje talán ez lesz: Ne nézz vissza!

  A buszmegállót könnyebb volt megtalálni mint hittem, pedig mindent megbámultam, amit csak lehetett. Az emberek az utcán mosolyogva tekintettek rám. Nem tudtam hová tenni, hogy néhányan miért néznek engem, és mások miért nem. Új volt ez a dolog nekem, de persze, én is kellően végigmértem őket. Elkezdtem gondolkozni, hogy vajon most ők lesznek e az új barátaim? Vagy ők lehetnének, ha lépnék feléjük? Na de mi van akkor, ha maradok ott ahol vagyok és nem szólalok meg? Akkor olyan lesz, mintha ki sem léptem volna abból a lyukból? Rengeteg hasonló érzés foghat el egy olyan embert, aki egy hasonló helyzetben kilép az ismeretlenbe. Ez egy nagyváros. Itt New Yorkban az emberek olyan mások, mint mondjuk egy kisvárosban. Legalább is nekem mindig ezt mondogatták a nevelők. 

  Felszálltam a buszra, amire úgy öt-tíz percet kellett várnom. Hátramentem a busz hátuljába, majd leültem:

-Szabad lesz? - Kérdeztem egy idős hölgytől, aki rám nézett, elmosolyodott, majd válaszolt.

-Persze!

-Köszönöm! - Mondtam, majd letettem magam mellé a táskát, de tekintve, hogy nem nagyon bíztam az idegenekben, inkább a lábaim közé tettem, az ülés alá. Az idős őszhajú nő mellettem egy divatmagazint olvasott, amit út közben titokban olvasgattam a hölggyel együtt. Rettenetesen unatkoztam. Egy ideig működött is, de aztán...

-Szeretne belenézni? - Kérdezte, mire kellemetlenül éreztem magam, de próbáltam nem kimutatni. Tudni kell elég sötét stílusom volt abban az időben, néhány gyerek félt is a sötét sminkem láttán. - Semmi baj, láttam, hogy nézegetted!

-Én... - Kezdtem magyarázkodni, majd az asszony a kezembe adta az újságot. - Köszönöm! Megkérdezhetem, hogy miért ilyen kedves...?

-A nevelőintézetből jöttél? - Tette fel kérdését, mintha meg sem hallotta volna azt, amit én kérdeztem tőle az imént. Bólogattam. - Első alkalom kint?

-Igen!

-Debra vagyok! Akár hiszed akár nem... nem sokat járok errefelé, de egykor sok időt töltöttem itt!

-Itt dolgozott a Saint Morgan-ben?

-Nem-nem! Itt nőttem fel! - Meglepődöttség és kíváncsiság töltött el. - Szóval maga... magát is eldobták a szülei?

-Nem kedveském, engem elvettek tőlük, de hidd el, ez sem sokkal jobb érzés!

-Elég nyugodtnak tűnik, ahogy erről beszél!

-Az is vagyok! A múltam a múltat képezi. Én csak előre nézek! Fogadd meg, hidd el, egy idő után megszokod.

-Gondolja, hogy ez ilyen egyszerű?

-Ahogy Louise L Hay mondaná, éld jól az életed most! Mi értelme van annak, hogy rágódunk a múlton. Úgysem változtathatod meg, de legalább megpróbálhatsz javítani a jövőképeden! - Mondta mosolyogva majd rám nézett és rám kacsintott. - Sajnos itt le kell szállnom! Nagyon örültem kedves!

-Melissa.

-Hogy mondja?

-A nevem Melissa! - Mondtam mosolyogva, majd a hölgy leszállt! - Debra, a magazinja! - Szólaltam fel, de már késő volt. A divatlapra néztem, megráztam a fejem, majd betettem a táskámba és továbbmentem. Debra Keller elővette a telefonját, ami hirtelen csörögni kezdett. Felvette, majd elindult. Ahogy ment visszanézett a buszra, majd könnyes szemekkel tovább indult. Ezt persze én nem láttam a buszról, még akkor...

  Amikor beértem a városba elővettem a címet, ami a nagymamám Brooklyni lakását jelölte. Amikor leszálltam a buszról még több emberrel kellett szembenéznem, mint a nevelőintézet környékén. Az itteni "népség" azonban más volt. Itt már nem bámultak meg. Mindenki a saját dolgára figyelt, ahogy azt tenni szokták. Akár ki is rabolhattak volna, azt sem vette volna észre senki a nagy sietségben. Elsétáltam egy pékség mellett, mennyei illatot éreztem az ajtójában és hogy őszinte legyek, aznap semmit nem ettem addig, így elmentem a közeli bankautomatához, hogy pénzt vegyek le a számlámról, ahol az örökségem csücsült már évek óta. Ez volt kint létem második kellemetlen szituációja. Gondolkodtam mennyi pénzre lesz megközelítőleg szükségem aznap, így mikor a bankkártyám betettem a gépbe beütöttem az összeget. Büszke voltam magamra, de végtére is ez volt az első alkalom, ezért öt percet minimum szenvedtem a dologgal, majd mikor végeztem, lesütött fejjel elviharzottam, mert a mögöttem lévők néhányan türelmetlenül szóltak felém. Valaki utánam kiabált.

-Melissa! A bizonylatod itt felejtetted! - Szólt egy hang a hátam mögött. Sokkot kaptam. Fogalmam sem volt, hogy ez a női hang honnan ismer engem, majd megfordultam.

-Atya ég, Susan! Hát te vagy az? Már több mint...

-Egy éve, és nem fogadtad meg a tanácsomat, amit a bankautomatákról tanítottam, igaz?

-Elég kellemetlenül éreztem magam, nem igazán gondoltam erre. Épp a pékségbe tartottam, elkísérsz?

-Persze! - Mondta, majd lassan elindultunk. - Mikor jöttél ki?

-Ma!

-Úristen, Boldog Születésnapot! El is felejtettem!

-Hát, nem vagyok fent Facebookon, hogy értesítsen téged!

-Látom ezt megjegyezted!

-Olyan jó kint lenni, szabadnak lenni, és... fogalmam sincs mihez kezdjek magammal, ez már nem olyan... kellemes érzés...

-Majd belejössz! Menj haza, szusszanj egy kicsit. Figyelj! Ma lesz nálam egy kis összejövetel a barátaimmal. Gyere át, szívesen bemutatnálak pár embernek!

-Nem hiszem, hogy ez jó ötlet!

-Na! Gyere! Mit veszíthetsz?

-Hát... semmit igazából!

-Itt a cím, nyolckor jönnek a többiek, de ha akarsz, akkor te jöhetsz hamarabb! Most viszont rohanok, dolgoznom kell! - Mondta, majd megölelt és elviharzott. Még csak időm sem volt ránézni a papírra, eltettem a zsebembe és bementem a pékségbe. Évek óta nem ettem péksüteményt, rettentő szokatlan volt. Egyszerre úgy éreztem egy másik világban vagyok, és valójában így is volt.

  Ahogy felmentem a lakásomba, illetve, a nagymamám lakására, egy újabb régi ismerős fogadott, mikor beléptem a nappalimba és leültem az egyetlen bútorra, ami a szobában volt, egy kanapéra. Ez az ismerős nem volt más, mint a magány. Kezdtem megszokni ezt az érzést. Aznap, abban az órában eldöntöttem, soha többé nem akarok egyedül lenni!