3.rész - David Nesbitt
Írta: Zolikss
2017
Ahogy ott ültem a kanapén, tényleg magányosnak éreztem magam. Eszembe jutottak az egyedül töltött éjszakák, a magányos étkezések és az álom, miszerint egyszer vége a szenvedésnek. Igazán vártam, hogy eljöhessek onnan, de az intézetben legalább emberek vettek körül. Természetesen itt is sokan vannak körülöttem, de ez egészen más. Olyan, mintha magányosan sétálnék egy időtlen univerzumban, ahol nincs más, mint a fal, amit az emberek egymás elé tárnak.
Kezembe vettem a cetlit, amire Susan címe volt felírva.
- Manhattan... - Nyögtem ki halkan az első szót, ami le volt írva. - Mit keresek én itt?
Felálltam, majd körbenéztem a lakásban. Kezem végighúztam a poros ablakpárkányon, majd az erkélyre kilépve szemügyre vettem a régóta gondozatlan növényeket, melyek olyannyira élettelenek voltak, mint amilyen én lettem volna, ha a napot egyedül, a lakásban töltöm.
Úgy gondoltam ideje lenne egy kicsit körbenézni a környéken és bevásárolni néhány dolgot a lakásba. Ahogy ezt kigondoltam nagy izgalom töltött el. Tudjátok milyen ez, bár lehet csak nekem ennyire egyértelmű. Az intézetben sosem gondolkozhattam vásárláson, nem nagyon volt rá lehetőségem, épp úgy, ahogy pénzem sem, de most, hogy szabad vagyok és megkaptam az örökségem úgy érzem, a világ a lábaim előtt hever. Képletesen szólva, persze.
Felvettem a kabátomat, ami a kanapén hevert, hiszen még akasztóm sem volt, amire feltehettem volna, majd kiléptem, bezártam az ajtót és elindultam. Lefelé sétálva a lépcsőn végignéztem azokon a dolgokon, melyek elkerülték a figyelmem, amikor felfelé haladtam érkezésemkor. Szemügyre vettem az ajtókra írt neveket, na meg persze magukat az ajtókat. Eszméletlen micsoda különbségek vannak egyes épületekben. Az intézetben minden egyforma volt, az ágyak, a fal, az ajtó, na meg persze színük. Még csak egy képet sem tehettünk ki, hogy megmaradjon a hely hivatalossága. Értelmetlen volt, de ugyebár nem tehettünk semmit, a lényeg az volt, hogy minden "rendben" menjen.
Gondoltam venni kellene pár ruhát, hiszen nem volt színültig tele a ruhatáram, hogy enyhén fogalmazzak. Kilépve az utcára jól esett, hogy a szél megcsapta az arcom. Igazán jó érzés volt, szabadsággal teli, ha lehet így fogalmaznom. A ruhaboltok többsége inkább a divatlapok fedőlapja érzetet nyújtották élőben, ami viszont nem passzolt az én sötét stílusomhoz. Már majdnem azon voltam, hogy hazamegyek, de ekkor érdekes dolog történt.
Beléptem egy ugyanolyan ruha boltba a sok közül. Gondoltam szétnézek, hátha találok valami hozzám illőt. Végül inkább az lett, hogy engem talált meg valaki más...
- Látod Ted? Erről beszéltem. Pontosan erre van szükségünk! - Szólalt meg egy szemüveges fekete hajú sürgő-forgó hölgy egy férfi társaságában, miközben engem méregettek. Úgy beszéltek rólam, mintha ott sem lennék.
- Már elnézést, segíthetek?
- Tökéletesen passzol az idei kollekciódhoz!
- Nem is tudom Regina, kicsit zárkózottnak tűnik a hölgy.
- Csak képzeld el abban a gyönyörű estélyi ruhában! Már látom ahogy a fotósok elsírják magukat a kifutó mellett.
- Lenne szíves beavatni engem is ebbe a beszélgetésbe? - Kérdeztem, nem tetszett, hogy engem bámulnak, az meg még inkább nem, hogy tárgyként kezeltek.
- Ó persze! Én Regina Parks vagyok és egy híres divatcéghez keresünk modelleket. - Szólt nekem mosolyogva, majd csend lett és várták a reakciómat, de én csak álltam ott tágra nyitott szemekkel, mintha egy turista lennék.
- Tessék! Mondtam, hogy zárkózott!
- Ó, nem-nem, bocsánat, csak... önök engem el tudnak képzelni estélyiben?
- Ó hát hogyne! Gyönyörűen festenél drágám! - Mondja az úr.
- Egyenesen csillognál a színpadon, ez már biztos.
- Gyere velünk! - Mondták, majd megfogták a karom és megindultunk.
- Nem tudom mennyire vagy elfoglalt, de ha eddig nem voltál az, akkor mostantól az leszel!
- A helyzet az, hogy ma nem igazán érek rá.
- Ó és ne felejtsük el, hogy méretet kell venni tőled.
- Ted, még megijeszted szegény kislányt.
- Nézzék, nem vagyok kislány és ma tényleg alkalmas. Ha esetleg adnának egy elérhetőséget, akkor...
- Természetesen! Holnap délig hívj fel, rendben? - Kérdezte mosolyogva, majd kiléptünk az utcára. Hirtelen elgondolkoztam, hogy ha minden napom ilyen lesz, mint a mai, akkor előbb vagy utóbb begolyózok. Ami ezután következett, arra már igazán nem számítottam. Hirtelen egy fekete személygépkocsi állt meg mellettem. Az ajtaja kinyílt egy férfi pedig berántott az autóba.
- Hé! Eressz el!
- Fiúk, gázt neki! - Mondta a srác, majd elindultunk.
- Ti mégis mi a frászt képzeltek magatokról?
- Cody gyorsíts, még mielőtt utolérnek minket.
- Figyelne rám valaki? - Ordítottam el magam, mire mindenki idefigyelt.
- Ne haragudj, olyan udvariatlan vagyok...
- Hát vettem észre!
- David Nesbitt vagyok és nagyon sajnálom, hogy így kellett találkoznunk, szépségem.
- Na állítsd le magad. Hova visztek és mi ez az egész?
- A helyzet az, hogy nem avathatlak be ebbe, de velünk kell jönnöd.
- Neked elment az eszed! - Mondtam, majd elővettem a táskámból egy gázsprayit és lefújtam Davidet. A fiú, azt hiszem Cody a neve, megállt, hogy megnézze mi történt, én pedig kiszálltam az autóból és elfutottam. A fiúk persze követtek engem, de nem értek utol, ugyanis odamentem egy utcai biztonsági őrhöz, aki egy hotel ajtajában állt. Jó, meg kell hagyni elég gyáva húzás volt tőlem, azok után amit a kocsiban tettem, de így egyszerűbb volt, nekem pedig oda kellett érnem az összejövetelre Susan lakásába.
Legalább tíz percig álltam ott, majd fogtam egy taxit és hazamentem. Ruhát nem vettem, de legalább a szupermarketbe be tudtam szaladni, hogy vegyek egy fagyasztott dobozos pizzát. Ahogy felértem, kabátban el is kezdtem megsütni. Farkas éhes voltam és izgalmas volt igazán mű dolgot elfogyasztani... Fagyasztott pizza, de finom is volt akkor. Emlékszem, elsőre kicsit csalódtam, de az intézetes menzánál nem lehet rosszabb. Miután befejeztem az evést, elindultam Susan bulijába. Lesétáltam és találkoztam az egyik szomszédommal. Nagyon csúnyán nézett rám, és nem csak a külsőm miatt. Felteszem furcsa volt egy idegen lányt kilépni a lakásból, melyből egykor évekig mást láttak távozni. Ez teljesen érthető, de azért valahol reménykedtem, hogy legalább a szomszédokkal rendben lesz minden.
Az úton úgy éreztem követ valaki. Így is volt. Nagyon kell vigyázni az ilyen dolgokkal, mert bármi megtörténhet. Épp egy cikket olvastam ma erről a divatlap különkiadás részében. Arról szólt mennyi veszély leselkedhet ránk, legyünk akárhány évesek. Néha egy húszon éves nő még nagyobb veszélyben van, mint egy gyerek, ha éjszaka egyedül az utcára téved. A követőm, mint utólag kiderült David volt, de ezt én akkor még mit sem sejtettem. Lementem a metróhoz, és elindultam Manhattan-be. Ott lent egy kicsit megnyugodtam, mert felszálltam a szerelvényre és nem voltam egyedül. Őrület milyen nagy a forgalom ezen a környéken.
Mikor leszálltam és nagy nehezen elértem a helyszínt, ami a kicsi cetlin volt, bekövetkezett amitől féltem, vagy csak inkább tartottam. El akartam indulni a lépcsőház liftjéhez, amikor megpillantottam, hogy David Nesbitt rohan utánam teljes nekifutással. Szívem egyszerre elkezdett őrülten verni, ösztöneim pedig beindították extra gyorsan futó módomat. Úgy rohantam, hogy hátra sem néztem, de mikor a legfelső szinten voltam és elértem Susan Messer lakásának ajtaját, Dave utólért és dulakodni kezdtünk...
- Eressz már el te pszichopata állat...
- Értsd meg velem kell jönnöd, ezt a parancsot kaptam és... - Kezdett bele magyarázkodásába, miközben rángattuk egymást, majd épp fel akartam képelni, mikor kinyílt az ajtó.
- Melissa? David? Ti együtt?
- Te ismered ezt a...? - Kérdeztük egyszerre Susan-t, majd egymásra néztünk és teljesen összezavarodtunk.

Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése